Interjú Totth Benedek, íróval

A Holtverseny című könyv „brutális”, de mégsem tudja letenni az ember. Megdöbbentő, kissé riasztó történet, durva karakterekkel és – enyhén szólva is – trágár, erős nyelvezettel. Nem lehetett előre megjósolni, de a kamaszok körében kultkönyv lett. Ez a regény kapta a legjobb első prózakötetért járó Margó-díjat 2015-ben. Mindeközben a szerző (aki budaörsi) személyében egy csendes és szerény embert ismerhetünk meg. Azóta már megjelent második kötete is Az utolsó utáni háború címen 2017-ben.

Benedek angol szakon végzett, majd az egyetem után szabadúszó műfordítóként, szerkesztőként dolgozott különböző kiadónak. Tizenöt éve jelent meg az első műfordítása, ami kapcsán mesélte, hogy a műfordítás is alkotói munka, hiszen újra kell írni az adott művet egy másik nyelven.

Honnan jött az írás?

Voltak próbálkozásaim, amik rendszerint kudarcba fulladtak, a gimnáziumban költő akartam lenni, bár ebben nagy szerepe volt annak is, hogy elolvastam Faludy György Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi regényét.  Sokat ábrándoztam róla, hogy egyszer én is bejárom majd a világot, de van még néhány hely ahová nem jutottam el. Aztán az egyetem után muszáj volt munkát találnom, de tanítani nem akartam, és – talán a szerencsének is köszönhetően – egy kiadó megbízott egy regény lefordításával. Beleszerettem a műfordításba, kielégítette az igényemet, hogy szövegekkel foglalkozzam. De tíz év és ötven regény után egyre inkább azt éreztem, hogy kényszerűségből fordítok. Így utólag már könnyű belátni, hogy teljesen kiégtem, de ezt akkor nem akartam elfogadni. Az első szövegeket saját magam szórakoztatására kezdtem írni, de ezek nagy részét sosem fejeztem be. Volt néhány barátom, akinek megmutattam ezeket a zsengéket, ők többnyire bíztattak, de igazából nem volt időm intenzíven saját írásokon dolgozni. Két regényfordítás között, egy-egy hét pihenő alatt nem lehet regényt írni. Ezért kellett tíz év, hogy befejezzem a Holtversenyt.

Mi adta az utolsó löketet?

Dragomán Györggyel néha le szoktunk ülni egy kávéra, és az egyik ilyen alkalommal elmondtam neki, hogy kezdek becsavarodni, és sehogy se bírom befejezni a regényemet, mindig csak újraírom az első fejezeteket, de nem haladok. Ő egy nagyon egyszerű, de hatékony megoldást javasolt: mielőtt nekiállok a „rendes” munkámnak – ez akkoriban Cormac McCarthy Átkelés című regényének fordítása volt – minden reggel üljek egy órán át a gépem előtt, ha tudok, írjak, de ha csak gondolkodom a történeten, az is jó. Megfogadtam a tanácsot, és végül egy nyár alatt „befejeztem” a kéziratot. Ez a befejezés természetesen azt jelentette, hogy még két év és legalább négy-öt teljes átírás után végre megjelent a Holtverseny. Ha abban a pillanatban tudtam volna, hogy ennyi munkám lesz vele, nem kerültem volna euforikus hangulatba. Aztán egy kis független kiadónál elolvasták a kéziratot, és azt mondták, hogy szívesen kiadnák. Ezt nagy örömmel elújságoltam korábbi főnökömnek, és jó barátomnak, Morcsányi Gézának, a Magvető kiadó akkori igazgatójának, aki azt mondta, elkérné azért azt a kéziratot mielőtt máshol megjelenik. Nagyon örültem ennek, de igazából halál biztos voltam benne, hogy nem kell majd a Magvetőnek. Teljes lelki nyugalommal küldtem el a regényt. Géza elolvasta, és bár nem igazán illet a kiadó profiljába, mégis azt mondta, hogy érdekli, de azt is hozzátette, hogy dolgozni kell még rajta. Mondott néhány szempontot, és felajánlotta, hogy ha kész az új változat, szívesen nekifut még egyszer. És amint a mellékelt ábra mutatja, tetszett neki.

Ifjúsági regénynek szántad a könyved?

A megjelenés után a legelső, amúgy nagyon lelkes kritikában ifjúsági regényként beszéltek a Holtversenyről, de megmondom őszintén, bennem ez a szempont nem merült fel, nem annak szántam. Inkább korhatáros könyvnek gondoltam, még az is megfordult a fejemben, hogy a borítóra fel kellene tenni egy 18+-as karikát. Az mondjuk érdekes kérdés, hogy egy történet – legyen szó akár regényről, akár filmről – csak azért, mert gyerekek a szereplői, automatikusan „ifjúsági” lesz-e. Nem követendő mintákat akartam megmutatni, de nem is akartam „nevelni” a regénnyel, annak persze nagyon örülök, ha fiatalok is elolvassák, és elgondolkodnak rajta, konklúziókat azonban nem akartam a szájukba rágni. A regény hazai viszonylatban nagyon jól fogyott, sőt, már több helyen érettségiztek is belőle, például itt az Illyésben, de a volt gimnáziumomban, Kaposváron is.

A Holtverseny versenyszerűen úszó fiatalokról szól. Te magad úsztál?

Igen, a regény elbeszélőjéhez és szereplőihez hasonlóan én is versenyszerűen úsztam, de a saját élményeim csak elvétve kerültek bele a szövegbe. Szerencsére, teszem hozzá. Most, hogy már kicsit több tapasztalatom van saját szövegek írásával kapcsolatban, egyre inkább hajlok arra, hogy egy szöveg akkor tud hatni, akkor tudja a szerző jól megírni, ha „beleteszi” magát, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy önéletrajzot írunk, hogy a saját életünket írjuk meg, sokkal inkább szól ez az egész bizonyos számunkra fontos problémákat átlényegítéséről. A saját élmények mellett beleírtam sok mindent, amit hallottam az uszodában, de a történet legnagyobb része kitaláció. Szerzőként egy idő után már nem is mindig tudod eldönteni, mi igaz és mi nem abból, amit leírsz. Meg persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szerző személyének nem érdemes túl nagy szerepet tulajdonítani, ez leszűkíti a lehetséges értelmezéseket, meg bulváros egy kicsit.

Hogyan született a második kötet Az utolsó utáni háború?

A Holtverseny után azonnal nekiálltam a következő regénynek, nagy lendülettel haladtam, de végül elakadtam vele, és félretettem. Aztán egy ’56-os antológia, A másik forradalom szerkesztői felkértek egy úgynevezett alternatív történelmi novella megírására. Mi lett volna ha…? Ebből a felvetésből kellett kiindulni, én pedig azon töprengtem el, hogy mi lett volna, ha 1956-ban bevonulnak az amerikaiak és kitör a harmadik világháború. Ebből a novellából bomlott aztán ki Az utolsó utáni háború története. Megszerettem a főszereplőket, izgalmasnak éreztem a világot, amiben játszódik, és úgy éreztem, van még mit mesélnem erről a fiúról. Sokszor egy fél mondat kell, vagy bevillan egy kép és abból bomlik ki a történet.Minden könyvnél máshogy dolgozom. Szerintem a regényírásnak nincs egy biztos módszere. Minden egyes alkalommal újra meg kell tanulni regényt írni, fel kell fedezni az adott történet elmesélésének lehetőségeit és szabályait. A Holtversenynél rengeteget kísérleteztem a nyelvezettel, de a történet spontán alakult. Az utolsó utáni háború-nál sokkal többet kellett hozzáolvasnom, a harmadik regény, amivel most intenzívebben foglalkozom, valószínűleg még több kutatást igényel majd. Nem csak az erős nyelvezettel és a történettel szeretném lekötni az olvasók figyelmét.

A Holtverseny-t már több nyelvre lefordították. Mi a külföldi visszhang?

Először Franciaországban jelent meg, az Actes Sud kiadó gondozásában, és nagy visszhangot kapott, a közönség és a kritika is lelkesen fogadta. Most ősszel jön a szlovák kiadás, jövőre pedig az angol nyelvű, egy kanadai kiadónál. A fordítók saját bevallásuk szerint eléggé megszenvedtek a regénnyel, nem könnyű eltalálni ezt a regisztert. A fordítóházaspár, akik többek között Kertész Imre és Szerb Antal könyveit fordították franciára például kénytelenek voltak gengszter rap-et hallgatni, hogy felszedjék a legfrissebb szlenget.

És ezt a sikert hogyan fogadod?

Örülök neki, de úgy vagyok vele, hogy ezekhez a sikerekhez rajtam kívül álló okok is szükségesek. Persze, rengeteget dolgoztam a regényen, de tudom, hogy a kortárs magyar irodalmat – vagy ami azt illeti, bármely más „kis” nyelv irodalmát – külföldön eladni: igazi szélmalomharc. Nem is szabad ilyen elvárásokkal leülni írni. Sőt, semmilyen más elvárással sem. Szeretni kell írni, akkor is, amikor nem megy, de semmi mással nem szabad foglalkozni, az csak összezavarja az embert.

Mióta éltek itt és mit szerettek Budaörsben?

2006-ban költöztünk ide. Szeretem az utcánkat, a házat, zárt és csöndes. Korábban a Király utcában laktunk, ott a nyüzsgést szerettem. Elég könnyen jól tudom érezni magam. Mondjuk Budaörsön ideális az élet gyerekekkel. Gyakorlatilag bárhová el tudunk menni gyalog, meg én amúgy is sokat sétálok a kutyáinkkal. Tíz perc alatt fenn vagyok az erdőben, az Odvas-hegy gerincén vagy a Fenyvesben. Úgy veszem, hogy a munkám része a rendszeres séta. Olyankor jutnak eszembe a legjobb történetek.

További információ: 2018-ban minden hónapban megjelent egy-egy tárcanovellám az Élet és Irodalomban, de rendszeresen publikálok más irodalmi folyóiratokban és antológiákban. Jelenleg a harmadik regényem dolgozom, illetve Afganisztán című drámámon dolgozom, egy véres fekete komédián Martin McDonagh és a Coen-testvérek stílusában.

Benedek dolgozószobája: https://konyves.blog.hu/2017/11/15/igy_nez_ki_totth_benedek_dolgozoszobaja

(Fotó: Bogdán Réka)

Beszélgetés